 HEDIA BLOG 2014. október 9.
⎟
Szerző: Herczeg László ⎟
 A
következő bátor kijelentést teszem. A felnőtt élet sem függetlenedik el
a mesék világától. Meglepő gondolat? Talán úgy véled, hogy ez egy
buta felvetés, de olvass csak tovább! Szakemberek szerint a gyerekeknek szükségük
van a mesék világára, a Mikulásra, a gólyahozta babára, Jézuskára,
tündérekre, sárkányokra, királyfikra (és királylányokra). Általuk olyan
folyamatok indulnak be a gyerekekben, melyek fontosak az
egészséges szellemi és lelki fejlődésükhöz. Kitágul a valóságról
alkotott képük, oldódnak a mindennapok során felgyülemlett
feszültségeik, s ami talán a legfontosabb, mintát kapnak belőlük a
később jelentkező problémáik megoldásához. Ez természetesen nélkülözhetetlen kellék a
felnőtté válás útján, de van itt egy kis bökkenő. Az idő
előrehaladtával nem múlik el a mesefüggőség.  Azt
figyeltem meg, hogy mi felnőttek anélkül, hogy tudatosulna bennünk,
megmaradunk a mesék világában. Számtalan dolgot hitetünk el magunkkal,
s persze egyúttal a gyerekeinkkel is. Például azt, hogyha jól tanulnak,
akkor a jövő számukra biztos, hogy könnyebb megélhetést fog biztosítani. Majd később rájövünk, hogy ez korántsem mindig így alakul. Felnőtt fejjel alig várjuk, hogy moziba mehessünk, mert hiszünk - még ha csak órácskára is - a szuperhősökben, világmegmentőkben, kreált hősökben. S
ha a valóságot tekintjük,  akkor hiszünk a technológiai fejlődésben,
mely majd egy káprázatosabb, ha úgy tetszik mesebelibb világot hoz majd
el nekünk. Persze a káprázat köde idővel eloszlik, hisz az
áhított új technológiákban bővelkedő világban sem múlnak el az
alapproblémáink, sőt újabb, addig nem ismert kihívásokkal
szembesülünk, melyek felszámolására szinte alig jut időnk. Hiszünk a
szerelemben, melyről aztán csak idő kérdése és kiderül,
hogy egy különleges, örömteli életélmény, de mégis csak egy illúzió volt csupán. Hiszünk a
boldog életben,  mely - eltekintve most az attitűd minőségétől - tényleg csak egy illúzió, mivel az
élet kisebb hányada vegytiszta öröm, a nagyobb része csupa kihívás,
problémahalmaz, ha úgy tetszik megoldandó feladat,
leküzdendő akadály. Sokszor már arra a következtetésre jutok, hogy az
élet értelme nem más, mint maga a küzdelem. S
érthető, hogy ebből a küzdőtérből keressük a kivezető utat. Hol
találjuk meg? A mesében. Különböző elvek (és érdekek) alapján
felépített hitvilágokban. Továbbmegyek. Életünk egész menete egy folytatólagos hitdimenzió. Arra épül, amiben nincs bizonyosság, csak
remény, hiedelem. Talán a gyerekkori mesevilág alapozza meg a
felnőttkori hitrendszert. Talán egy népcsoport társadalmi fejlődését is
jelentősen körvonalazza a gyerekek mesevilága. Talán egyesek azért fejlődtek jobban, mert a meséik nemesebbek, előbbrevalóak. Talán
van valami jövőbemutató jelentősége például annak, hogy a magyar
mesékben nincsenek embert érintő gyilkosságok. Csak pl. sárkányt, de az szimbolikus értelemmel
bír. Talán ha nem lennének meséink,
civilizációnk sem létezne, csak egy magasabb intelligenciájú,
ösztönlények
uralta szimpla hierarchia, mint egyes főemlősöknél. Élt régen egy
nagyszerű ember, akinek
véleményem szerint a legbölcsebb mondása ez volt: "Ha nem lesztek
újra olyanok, mint a gyerekek, nem öröklitek Isten országát." Vajon
mire gondolhatott, mikor ezt mondta? Talán arra, hogy mennyire
életbevágó újra hinni abban, ami egy felnőtt számára már egyszerűen elképzelhetetlen. Hinni abban, hogy a jó
mindig győz. Elképzelni egy jobb, mesebelibb világot. Behunyt szemmel is
látni. Újra sok kérdést feltenni, s az elménket újra gondolkodásra használni. Tíz éve van egy kiváltságom. Figyelemmel kísérhetem a gyerekem szellemi fejlődését, ami elvezetett oda, hogy újragondoljam az életemet. Közben megváltoztam. Azt hiszem, újra gyerek akarok lenni. Ha vele vagyok, akkor újra az is vagyok. 41 évesen is gyerekként akarok hinni. Hinni a mesékben, újra hinni az emberekben, hinni a filmekben, a sci-fiben. A követni érdemes, közérdeket szolgáló vezetői elitben, a jóakaratban, az emberi kapcsolatokban, a hosszú, tartalmas életben, s persze a halál utáni folytatásban.  |