HEDIA BLOG

Az oktatás alapvető átalakítása szükséges
(bevezető rész)

2017. január 27. ⎟ Szerző: Herczeg László ⎟

Az oktatási rendszer átalakításánál figyelembe veendő szempont a tanuló boldogság kontra szorongás faktora. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy a menetelő, szoros időbeosztású tananyaggal csak a tanulók kisebb hányada képes lépést tartani. Nyilván még a legelitebb nebuló sem tud mindent elsajátítani, így az ebből a tudáshiány-érzetből fakadó szorongás érzése még ezeket a gyerekeket is sújtja. Mit szóljunk akkor azokról a gyerekekről, akiknél akár már a kezdet kezdetén fellép ez a minőség. Ők szinte az összes iskolai évet ebben a szorongó, nyomasztó állapotban harcolják végig. Sajnos magába az oktatási rendszerbe van belekódolva ez a torzító jelenség. Ne csodálkozzunk, ha felnőttként sem válnak képessé arra, hogy megfeleljenek a munkahelyi, a családi illetve az egyéb társadalmi elvárásoknak.

Gondolkodjunk egy picit!

Mi lenne, ha rugalmasabbá lenne formálva az oktatási metodika haladási sebessége. Ha egy diákkal több tanár is foglalkozna. Egyikőjük előadná az új tananyagot, azaz segítene a megértésben, míg a másik tanár (vagy akár több is,

például távmunkában, a technika segítségével) felkészíti belőle - persze önálló tanulási tevékenység mellett - a diákot. Segít abban, hogy a teljesebb megértés létrejöjjön, s rendelkezésre áll a kikérdezésben, mikor a megtanult anyag a diák részéről felmondhatóvá válik. Persze egy koordináló pedagógus közreműködésével lennének ezek az időpontok egyeztetve. De a tanuló csak akkor mehet a következő, új anyagot megértetni

akaró órára, ha tényleg elsajáította az előző anyagot. Ebben a formában lesznek, akik gyorsabban haladnak, hamarabb tudnak időpontot foglalni, s ugyanannyi idő alatt több ismeretre tesznek szert, vagy akár hamarabb befejezik az adott iskolai periódust. Nyilván ennek a "nyers" elképzelésnek lehetnek nem kívánt “mellékhatásai” is. Így például több pedagógusra lenne szükség, főleg a felkészítés területén. A diákokban nagyobb mértékben jelentkezne a siker élménye, ugyanakkor a versenyszellem lehet, hogy jobban eltávolítaná egymástól a gyerekeket. Azok a barátságok, melyek a mai rendszerben természetes módon kialakulnak, ebben a mintában már szűkebb keretek között működnének. De meglehet, hogy egymást erősebben késztetnék a haladásban, hiszen egy barátságnak azért erős ösztönző ereje van.

Ha az oktatás minőségének kontrollját nem érdemjegyekben (mely valójában egy leminősítés, vagy attól való félelem) mérnénk, továbbá a diákok és a szülők előtt nyilvánvalóvá lenne téve az, hogy a gyerekek eltérő képességei miatt nem törvényszerű egyforma sebességgel haladniuk, hanem a legfontosabb kívánalom a tanulásban szerzett sikerélménye és ugye az ezzel járó öröm, akkor ez tudatosulna gyerekben, szülőben, pedagógusban, azaz a társadalomban, így sokkal kevesebb energiával sokkal több eredményt érhetnénk el. Ugyanúgy, ahogy egy gépezet esetén, a cél az adott energiamennyiségből a legnagyobb hatásfokot elérni.

Hasonlítana ez a módszer a magántanulói formára. Persze nem a mai iskolai modellre feszített, élsportolóknál működő magántanulói képzésre gondolok, hiszen nincs nagy különbség a két képzési forma között, ha az ütemezését és a számonkérési rendszerét vizsgáljuk. A pontosabb elképzeléshez nézzük meg, hogyan képezték az előző századokban az arisztokraták (nemesi címmel rendelkezők) a gyerekeiket. Anyagi lehetőségeik megengedték, hogy magántanárok járjanak hozzájuk. Elképzelhető, hogy a képzés tempója a gyerek teljesítőképességéhez igazodott. Így tanultak meg ifjú korukra - egyebek mellett - ezek a kis arisztokrata palánták például 3-4 nyelven is beszélni.

Nem olyan régi az oktatási rendszer, mint azt elsőre gondolnánk. Pár száz éve még a felnőtt lakosság írástudatlan volt, ami egyenes következménye volt annak, hogy nem volt alapfokú oktatás működtetve. A feli

smerés, hogy erre szükség van, talán annak tudható be, hogy ha a gyerek iskolában tartózkodik, akkor mindkét szülő munkájából profitálhatott az adott időszak felső kasztja. Persze az is kívánatos volt, hogy felemelkedhessenek az alsóbb rendű emberek közül az igazán tehetségesek (felfogásom szerint ezalatt a szorgalmas, koncentrációra képes gyereket kell érteni), hiszen ezekre a jobb képességű emberekre is szüksége volt az elitnek. Saját gyerekeikkel nem tudták ugyanis betölteni az összes magasabb funkcióval járó hivatást, illetve az arisztokratáknak sem voltak ám csupa okos és szorgalmas gyerekeik. A sors ebben a megvilágításban is igazságosnak bizonyul, hiszen sem az egészség, sem az értelem nem kizárólagos kaszti tulajdonság. Sőt a belterjesség miatt bizonyítottan az elitnek ezen a téren hátrányt is kell elszenvedni.

Ha túl forradalmi elképzelés, amit itt megfogalmaztam, azért mégis érdemes lenne például megpróbálni a magán nyelvoktatás területén ezt a módszert. Jelenleg itt sem a gyerek érdeke az első, hanem az oktató minél stabilabb óraszám kimutatása, azaz a havi óraösszegzése, a minél jobban kitöltött napi időtervének a teljesítése. De mi volna akkor, ha a következő alkalom időpontja nem lenne megbeszélve, hanem csak azután lenne egyeztetve, miután a diák úgy érzi, hogy megtanulta az anyagot, s elküldte elektronikusan a házi feladatokat.

Hiszem, hogy sokkal több élvezetet jelentene ez diáknak és tanárnak egyaránt. Abban is hiszek, hogy egy jól kommunikált értékrend mentén nem jelentene poblémát a lógás, a kibújás, a hazudozás. És tényleg. Lehet, hogy a hazugságra könnyen hajló ember talán éppen a szorongó diákévei alatt teszi alaptulajdonságai egyikévé ezt a gyalázatos emberi minőséget?

Egy alkalommal tettem egy javaslatot az egyik osztályfőnök-pedagógus ismerősnek a következők szerint: Válassza ki az osztály leggyengébb eredményeit hozó tanulóját, s az ő dolgozatait ne piros színű tollal, hanem zöld szövegkiemelővel javítsa. Hagyja a buta válaszait figyelmen kívül, s persze ne alkalmazza az óriási piros hiányjeleket. Ehelyett ha talál benne értékelhető választ, azt emelje ki zöld, azaz egy barátságos tónusú színnel. Lehet, hogy az első dolgozat nem lesz “bezöldülve”. De hiszem, hogy a következő már jobban, s később egyre jobban fog sikerülni. El kellene már végre felejteni a repertoárból ezeket a drasztikus, erőszakos színű és agresszív jelentéstartalmú szimbólumeszközöket!

Fenti gondolataimat alátámasztja egy megtörtént eset.

Olvastam valahol egy kísérletről, ahol egy szakértői csoport megjelent egy iskolában azzal a céllal, hogy tesztlapokat töltessenek ki egy kiválasztott osztály diákjaival. Állításuk szerint ez alapján meg tudják állapítani, hogy mely tanulóból várható, hogy kimagasló eredményeket fog produkálni a későbbiekben. Meg is történt a teszt kitöltése, majd a kiértékelés. Rá is mutattak néhány gyerekre, hogy ők jöttek ki pozitív eredménnyel. Évekkel később igazolódott - dokumentálható módon - a módszer, mivel ezek a diákok valóban magasabb eredményeket értek el a későbbi tanulmányaik során, mint az osztályuk átlaga. A kísérlet valójában ekkor fejeződött be, ugyanis a teszt készítői elárulták, hogy nem volt semmilyen kiértékelés, csupán találomra húztak pár tesztlapot, s ennek alapján nevezték meg a gyerekeket. Ez is azt igazolja, hogy a fejlődés legerősebb motorja a motiváció. Jelen esetben a gyerekek valóban elhitték, hogy többre képesek, a tanáraik is így álltak hozzájuk. Ezért hiszem azt, hogy egy jelesebben működő módszerrel több eredményt érhetünk el, mint a ma működtetett rendszerünkkel. S talán nagyságrendekkel kevesebb energiabefektetés árán leszünk képesek egy erősebb jövőbeli generációt felnevelni.

Kapcsolódó BLOG és HEDIA-PAIDEIA bejegyzések:
-

Forrásjegyzék, egyéb hasznos információk:
-

Hozzászólások:
(hamarosan...)