A megfáradt lelkek nevében

Most már emlék vagyok
Egy elszáradt virág
Talán van valaki, kinek
Egy elmúlt világ.

Néma Próféta, hamis Krisztus,
Magtalan király
Erőtlen test, de élő szellem,
Hagyatékom viszont sivár.

Nem történt itt más,
Csak letűnt egy sors.
Eldőlt egy csata,
Melynek vesztese holt.

Ki lett a győztes? Ki tudja?
A küzdő nem érti a fejletet.
Ő vívni jött, nem pedig
lezárni egy röpke életet.

Már nem tartom értéknek
Ama dicső életet.
Küzdelem az, mely fáj
Sóhaj, mely szorít,
Könny, mely éget,
Mosoly, mely már nem éltet.
Milyen föld az, melyben
A siker magja már nem terem?
S a hasztalan pipacsot, se a
Búzavirágot hiába, de nem lelem?

Bogáncskórót? Tövist? Azt igen!
Az terem. Elismerés, siker?
Haszon és érték? Az nem.
Csak szenvedés és célnélküliség.

Nem volt munka,
Mely kielégített volna.
Nem volt nő,
Ki a szívem mélyére hatott volna.
Nem volt ház, melyben lelkem
Otthonosan mozgott volna,
S nem volt fény, mely sugaraival
Fakó bőrömet simogatta volna.

Hamis ígéret, hamis szeretet
Volt belőle elég.
Vajon miért
Koncentráltan mérték?

Mindezt megadta az élet,
Bár tudom, hogy
Nehéz terhet
Csakis erősekre mérnek.

Egyedül voltam,
S most egy ideig úgy is maradok.
Terhemet idáig hordoztam,
S lettem az, aki igazából vagyok.

Álljon le szívem,
Tüdőmtől ne nőjön a mellem,
Vágyam, azaz édes, hosszú
Álmából többé soha fel ne keljen.

Míg az emlék él,
Addig nincs baj, veletek vagyok.
De ha az is meghal, akkor
Én is meghalok.